Ha Ámor nyila eltalál… azt mondják. Azt mondják, szíven talál, és te nem látsz, nem hallasz többé rendesen. Elhomályosít a rózsaszín köd és onnantól kezdve csak a galambok búgását hallod a visszhangzó emberi beszéddel elvegyülve. Ezt mondják. A tested pehelykönnyűvé válik, a szíved repdes, mint egy kismadár, nem érzel éhséget, nem érzel fájdalmat, bút, fáradtságot, félelmet, csupa-csupa kincs az élet. Ha Ámor nyila eltalál. Eléd pöccen, vagyis beléd, egyenesen a szívedbe. Azt mondják, ilyen a szerelem.
     Hát el kell mondjam, az én Cupidóm nem gyermekként jött a világra. Felnőtt, termetes ember ő. Nincsen szárnya sem, az erdőkben a fák alatt jár, bakancsa csupa dagonya. Nem nyíllal lő, baltával vág, mint egy jó favágó, csak bele az emberhúsba, mélyen, véresen, hogy szörnyűt kelljen üvöltened. A tőle kapott seb nem gyógyul be sosem, úgy, mint a nyílvessző okozta keskeny mélyedés, amely lassan beheged. Baltája nyomot hagy örökre. Kínzó nyomot, amely húzódik s vérzik, s ha egyszer gyógyulni kezd, fehérlő forradást hagy maga után. Gyöngyházfényű boldogságot.

     – Szeretsz? – kérdezem, mert éppen nyűgös kedvemben vagyok, és ilyenkor szeretek másokat is azzá tenni. Választ úgyse kapok, nem is érdekel, de ő baromi pipa lesz, és ez jólesik. Igen, már látom magam előtt, ahogy forgatja a szemeit, nagyokat sóhajt, morog, kétségbeesetten próbál valamit kitalálni, terelni a témát, bármit, csak válaszolni ne kelljen. Nem tudja, hogy engem nem is érdekel a válasz. A szenvedése annál inkább. Szenvedj te is, bitang, úgy, ahogy én, legyen neked is rossz a kedved, mert már megint hülyeségeket kérdezek. De ne félj, nem kell egyedül cipelned, ketten megosztjuk a bánatot, mindketten ugyanannyi terhet viszünk, te is egy keveset, én is egy keveset, mindketten nyűgösek leszünk, én kevésbé, mint most, te jobban, mint most. Jaj, már úgy várom, hogy te is rosszul érezd magad!
     – Szeretlek – feleli, s még mindig egyedül csak én szenvedek, de még annál is jobban, mint azelőtt. Nem kértem, hogy adj választ, te idióta, sosem adtál, most miért adsz? Tegnap még könnyedén fel tudtalak húzni ezzel, most miért vagy ilyen nyugodt? Ráadásul ilyen ökörségeket beszélsz! Akarom, hogy mérges legyél, és nem akarom, hogy hazudozz itt össze-vissza, te, legalja mindennek.
     – Mennyire? – feszítem tovább a húrt, úgysem fog ki rajtam. Izzadni fogsz, hazug nyavalyás, majd meglátod.
     Elgondolkodik. Tekintete a távolba réved. Mosolyogva várom, mit felel, de belül izzik mindenem, gyűlölöm, hogy ilyen nyugodt, miközben én nem vagyok. Mutass már egy kis együttérzést, és kínlódj velem! De nyíltan, ne csalj, vagy megbánod!
     – Nagyon – válaszol, és boldoggá görbül a szája, hogy ilyen okosat mondott.
     Én most leütöm, leverem, kínok közt fog meghalni, itt, a lábaim előtt, és még mielőtt kiheveri a lelkét, belé rúgok egyszer, jó erősen, hogy igazán fájjon. Így jár, aki csak beszél, de nem igaziból.
     – Tegnap óta mi változott? – kérdezem, de már nem mosolygok.
     – Semmi – feleli halkan. Már ő sem mosolyog.
     Boldogság fut végig a gerincemen. Ó, hát igazán szeret!

Egyszerű lány voltam, te tettél királynővé, pedig nincsenek arisztokrata felmenőim, sem uralkodói attitűdöm. Egyszerű dolgokat szerettem, mielőtt megismertelek. Szerettem az illatot, amikor a tél először fordul át tavaszba. Szerettem nyáron a vágott fű illatát a kertben. A kedvenc virágom az orgona volt, mert a testvéreim ballagására emlékeztetett az illata, s mert a szomszéd néni kertjéből átnyúlik az orgonabokor hozzánk. Szerettem egymás után két filmet megnézni a moziban, mosogatás közben énekelni, tanulás közben kutyát vagy macskát simogatni. Órákat töltöttem el a könyvesboltban anélkül, hogy észrevettem volna. Szerettem ajándékot csomagolni, szerettem a szomorú magyar népdalokat, PS3-mon és Xboxon játszani. Szerettem, amikor nyáron lemenőben van a Nap és a beton még forró, de a levegő már kezd lehűlni. Szerettem, amikor a hajamat felfújta a szél, jó magasra, mintha a fent lent lenne.
     Sok mindent szerettem, amint látod, egyszerű dolgokat. Te nem szerettél semmit, amit én, s ezért királynővé tettél, lassan, lépcsőfokonként emeltél fel a trónra, magadtól eltávolítva, s lentről tekintettél fel rám, mint szolgalegény, holott királyom voltál. Nem éreztem magam jól a trónon, szerettem volna, ha egymás mellett vagyunk.
     – Nem kényelmes ez a szék, túl kemény, s túl nagy, elveszem benne. Segíts le innen kérlek, álljunk újra egymás mellett, akár mint király s királynő, akár mint szolgalegény s szolgálóleány.
     De te csak ennyit feleltél:
      – Látom, már megint abban a hangulatodban vagy amikor mindent negatívan látsz. Ilyenkor inkább hanyagoljuk egymást, ha kérhetem.
      Én ajkamba haraptam, akartam még valami utolsót mondani, de az ajkamon kiserkenő vér íze undorral töltött el, így inkább visszaültem díszes székembe. Maradok királynőd, de elfordítom tekintetem rólad. Ott állsz te, a jótevőm, itt ülök én, a te drámakirálynőd.

     – Nem tudom elképzelni, hogy lehet mindent elfelejteni, ilyen egyszerűen. Nem volt egy kedvenc tantárgyad? Egy tanár, akit a pokolba kívántál? (Hogy dögölne meg, amiért csak téged szívat!) Vagy egy legjobb barát, egy padtárs, egy különös formájú tabló a falon, amit addig néztél bűvölt szemekkel, míg életre nem keltek rajta a képek...
     A fejemet csóválom, majd ujjaimat lapozgatva átszámolom, mi mindent felejtettem el.
     – Semmi ilyesmire nem emlékszem – mondom ki halkan, ő hitetlenkedve néz.
     Elkezdek gondolkodni.
     – Azért mégis van valami, amire emlékszem.
     – Mire? – fakad ki belőle a kíváncsiság.
     – A falra – válaszolom.
     – Fal? Milyen fal?
     – Az épület fala.
     – Az iskoláé?
     – Igen – bólintok magabiztosan. – Emlékszem arra a falra. Az egyik fele cinóber vörös téglával volt fedve, a másik fele hullott, kiszáradt és kifehéredett, mint egy öregember haja. Ami engem illet, én mégis a fal régi felét szerettem jobban, annak volt illata, és ha az ujjaimat hozzádörzsöltem, a kezembe hullott a fehér vakolat, ami olyan volt, mint a kréta, rajzolni lehetett vele.
     – Mi a fenét csináltál a fal előtt? – értetlenkedik. – A csengőre vártam – felelem. – Reggel, mikor megérkeztem, addig álltam a fal előtt, míg meg nem hallottam az iskolacsengőt. Ha meghallottam, elindultam a fal mentén, lassan, kivárva, hogy már csak én maradjak kint. Végigmentem a romos oldalon, egészen a hátsó kapuig.
     – És aztán? – kérdezi türelmetlenül.
     – Aztán mikor kicsengettek, visszaosontam. Vissza, a falamhoz. És ez így ment a nap végéig. Utána hazamentem.
     – Mindig ott álltál? – csodálkozott.
     – Ó nem, nem mindig. – Megrázom a fejemet. – De amikor nem mentem ki a falhoz, másnapra mindig megbetegedtem, és napokig nem mentem iskolába.

– Neked mindig olyan jó a kedved, állandóan csak mosolyogsz – mondja, és irigykedve néz rám.
    Észreveszem, tényleg, most is mosolygok. Nagyon furcsa. Igyekszem láthatóan elkomorodni, igen, nagyon komor leszek, hú de komor, mindenki meg fog ijedni! Próbálom ráncolni a homlokomat, biggyeszteni az ajkamat, összeszűkíteni a szemeimet, csúnyán, haragosan, gyere ki a hóra!
    De nem megy, valami elromlott – állapítom meg magamban. Nem tudok nem mosolyogni. Az arcom kőszikla, ilyennek faragták ki, ó bár törné le valaki az orrom, akkor aztán senki sem gondolná, hogy vidám vagyok! Szegény szerencsétlen, hiszen még orra sincsen, micsoda bús élete lehet! Igen, nagyon bús, felelem, egész nap csak szomorkodom. Hiszen nézz rám, nincs orrom, valaki letörte, és most orrtalanul élek, minden percem kegyetlen szenvedés.

Kínomban elnevetem magam.

     – Minek hordod ezt magadon?
     – Mert szükségem van rá – feleli egyszerűen, s mintha képtelen volna akár egyetlen lépést is tenni nélküle, gyorsan visszahelyezi orrára a vastag, fekete keretes szemüveget. 
Nem értem őt, de azért követem.
     – Hiszen nincs semmi baj a látásoddal. És amúgy is üvegből vannak a lencsék – jegyzem meg halkan. Ő válaszra se méltatva tovább baktat a folyosón, én csendesen megyek utána. Már nem is várok semmilyen magyarázatot tőle, amikor újra megszólal:
     – Igaz... A látásommal nincs semmi baj.
     – Tökéletesen látsz – erősítem meg.
     – Te is.
     – Én is.
     – Nekünk nem romlik a látásunk. Soha – fordul felém, és szomorúan elmosolyodik.
     Elgondolkodom azon, amit mond. Tényleg nem.
     – Mert mi nem vagyunk olyanok, mint a többiek – fűzi tovább a gondolatot, s nehezen visszafojt egy keserű fintort.
     – Tényleg nem vagyunk olyanok – igazolom vissza állítását. Az én hangomban nincs semmiféle érzelem, s kezdek attól tartani, talán túl üresen is csengett ez a mondat. Jobb lett volna, ha valami egészen mást mondok, vagy inkább csendben maradok. Csodálkozva néz rám. Egy darabig engem figyel, majd folytatja.
     – De én szemüveges szeretnék lenni. Vagyis... én szemüveges vagyok.
     – Nem vagy szemüveges – világosítom fel.
     – Miért nem? – kérdezi szenvtelen hangon.
     – Mert nem igazi a szemüveged – felelem, majd sietve pontosítok: – Vagyis mert jól látsz, nincs szükséged rá.
     – Tudom, hogy jó a szemem. Mi nem betegszünk meg, soha, mindketten makkegészségesek vagyunk, úgy terveztek minket, hogy nincsenek gyengeségeink. Mindketten tökéletesek vagyunk, legalábbis azt mondják, bár én nem igazán tudom, hogy az mit jelent. De ha én úgy döntök, hogy ezentúl szemüveges szeretnék lenni, akkor mi van? – Reménykedve néz rám, mintha a válaszom valami nagyon fontos kérdés felől döntene. Rövid ideig gondolkodom. Próbálom kitalálni, mit vár, mit feleljek – nem akarom elszomorítani.
     – Ha szeretnél, lehetsz szemüveges – felelem kisvártatva, annak ellenére, hogy nem így gondolom.
Elmosolyodik azon, amit mondok, vagy rajtam, nem tudom. Talán tudja, hogy nem őszinte a válaszom.
     – Lehetek?
     – Lehetsz.